Miért van az, hogy sokszor a szívünkre hallgatunk még akkor is, amikor tudjuk, tisztában vagyunk vele, hogy az eszünknek van igaza? Mikor tudjuk, hogy az eszünk tudja jól és a szívünk olykor becsap? Miért hisszük el a szép szavakat, ahelyett, hogy a tettekre és az eszünkre hallgatnánk? Ennyire magányosak és kiéhezettek lennénk? Vagy csak hiszékenyek? Vagy egyszerűen csak szeretnénk elhinni minden porcikánkkal, hogy igaz amit hallunk?

Párszor már belesétáltam szívem csapdájába, amit így utólag nem bánok. Kellett minden érzelem, amit megéltem. A bizsergés, a várakozás, hogy minden percben a telefont figyeljem,hogy ha megjelent a kijelzőn, akit vártam elmosolyodtam. Kellett a bizonytalanság, a kétely, a hitetlenkedés. A féltékenység, a szomorúság, az érzés hogy erős vagyok...a következő szép szavakig... Az öröm, az érintés...a szerelem. Kellett mindez ahhoz,  hogy saját magam jöjjek rá, hogy ez mind mind hamis illúzió. Hogy jobban megismerjem magam, az érzéseimet, hogy túllépjek magamon és hosszú munkával rájöjjek, hogy egy buborék volt... Lassan de biztosan eresztő buborék.
Kellet ez ahhoz, hogy rájöjjek, ennél én több vagyok... Többet érek. Hogy túl tudjak lépni... És mindeközben megtapasztalni, hogy milyen a szerelem...hogy mindent megtennél a másikért. Hogy rájöjjek, hogy ilyen is van, így is tudok érezni.

Visszatekintve sok mindent lehetne másképp csinálni...de lehet nem tenném. Így, bizonyos idő elteltével persze össze áll a kép, hogy miért történtek úgy a dolgok ahogy. Mert kellett!!!
Kellett hogy az legyek aki ma vagyok!

Köszönöm!