Úgy döntöttem, ellátogatok azokra a helyekre amelyek valahogy rá emlékeztetnek. Nem, nem! Dehogy vagyok mazochista! 

Szeretném újraélni minden pillanatát. És sikerül, mert érzem milyen volt mikor vele álltam ugyanott, vagy először irtam le azt, amivel aztán végképp kiadtam magam. Tudom milyen idő volt, hány óra, milyen érzés. És ma is libabőrös lettem ahogy felidéztem. Újraélem az érzéseket, de már egyedül állok vágyaim partjainál. Talán így próbálom feldolgozni. Mert hiába keresem a miérteket. Nincsenek. Csak én vagyok, meg ő. Mi nincs, és soha nem is volt. Mi nem csináltuk úgy... igazán. De akkor hogy lehet, hogy most nem érzek mást csak ürességet, és azt hogy fáj a szívem, de piszkosul? Még az sem öli meg az érzést, hogy valószínűleg ő nem is gondol rám, hiszen már mással tölti az idejét. Nem számít, mert képes vagyok vállalni amit átélek most. De, azért jó lenne, nem a billenytűzetet püfölve megnyílni neki. Csak egyszer kisírni magam a vállán, de ezt tényleg úgy Isten igazán. Nem azért hogy kipréseljek belőle valamit, vagy szappanoperát gyártsunk, hanem, csak hogy tovább tudjak lépni, és magamban ne bonyolítsam még jobban túl. Hiszen az önbecsülés nem ezen dolgokon múlik... Nem szabad, illetve nem lenne szabad magunkban tartanunk semmit. Oh, ha tudná valaki hányszor odavágtam dolgokat gondolkodás nélkül, amit aztán rögtön meg is bántam. De lehet éppen emiatt nem tartott a haragom 3 percnél tovább. Nem szabad szerepet játszani, bár úgy érzem most, hogy ez a szívvel-lélekkel dolog sem működik. Vagy csak én csináltam ezt is rosszul.... Szóval ha nem érted, fáj, hiányzik... Modd ki, kérdezz de semmiképp nem szabad örlődni, hiszen felemészt. Ez életed filmje, és te írod a forgatókönyvet. Hidd el, mindent szabad! Válaszokat kapnod is, aztán továbblépni is, vagy várni ahogy én teszem. De erről majd talán holnap írok, mint ahogy arról is milyennek látom őt.

Eljött a nagy leltár ideje, számba kell venni mindent, és megvizsgálni hol tartok. Nem állok túl jól. Élet vs. Én sok:nulla. Szép teljesítmény, kipukkant a lufi! És nem segít a közelgő szülinapom sem megnyugodni, hogy nem késő újra kezdeni. Vele akarom újrakezdeni, és újraértelmezni az életet. Valahogy meg kell tanulnom megbocsátani magamnak, és sok-sok évre visszamenőleg elengedni a múltat hogy végre lehessen jelenem. Fel kell tennem magmnak azokat a kényelmetlen kérdeseket hogy valóban Ő hiányzik, vagy az érzések amiket megéltem a közösen töltött percekben? Ha Ő hiányzik, bajban vagyok, ha az érzések, akkor még mélyebbre kell ásnom, és meg kell találnom ki az akitől ezeket nem kaptam meg, és nem sikerült feldolgoznom eddig. Csakhogy ez nem könnyű dolog. Nem tudom képes vgyok-e rá, és nem tudom akarok-e dolgozni magamon. Akarom tudni a válaszokat? A saját válszaimat? Vagy még ehhez is gyáva vagyok? Mindegy. Majd csak elszáll az élet.

A régóta rejtegetett érzéseim az utóbbi hónpokban igencsak felszínre törtek. Körülbelül mint a láva, nem tudtam visszatartani őket, és még meg is perzseltek. Annak ellenére ami kavarog bennem, a tanulság amit a mai nap levontam, az az, hogy:

Az életünk végén majd ez a röpke idő amit együtt töltöttünk, eltörpül majd az éveink árnyékában....