Az első pillanatban tudtam, hogy szeretlek. Kitörölném mikor először hallottam a hangodat, elfelejteném az első találkozást, azt a mosolyt... Beleégett a tudatomba ahogy először néztél a szemembe. Most is látom, és ugyanúgy elveszek. 
Ez volt az amitől őszintén féltem, nem akartam rád figyelni mert azt hittem fájt már szeretni, mégis gyenge voltam sokáig ellenállni. El akartalak kergetni, de te nem hagytad. Tudtam, a vesztembe rohanok. A végzetem vagy, örökre. A szerelmem. Most tényleg fáj, az első perctől fogva szorítja a mellkasom. Ki akar szakadni belőlem ezernyi érzés és gondolat amitől nem szabadulhatok. Nem engedhetem el, hiszen már csak ez maradt. Valós fájdalmat érzek... Talán tényleg tud fájni a szív... bár meg még nem szakadt. Ahhoz neked kell megölnöd... Mert én képtelen vagyok... Még érzem hogy élek. 
Szeretnék rólad álmodni. Azért fohászkodtam, hogy legalább álmomban lássalak. Nem szólnék, nem érintenélek meg, csak csodálnálak. Gyönyörködnék úgy ahogy sohasem tehettem. Mindent megtennék amit eddig nem mertem... vagy csak néznek a szemedbe szerelmesen... Aztán felébredek és újra meghalok. Ma is. Nélküled.

Nem vagyok bölcs, nem lehetek igazságos, a józan eszem is cserben hagyott. Önző vagyok mert a lágy szellő simogatását is fenyegetésnek érzem... Helyettem érint téged! Kínoz, ő mindig csak épp megsebez.  Lassan akar elbánni velem... Te észre sem veszed. Mit látnál!? Egyik nap magamhoz húzlak mert a legcsodálatosabb dolog vagy, és mert nem tudsz olyan közel lenni hozzám hogy ne fájjon a hiányod. Aztán másnap épp ezért taszítalak el... Vihar dúl a lelkemben, azt hiszem elbizonytalanodtál, épp amikor én már kezdtem biztos lenni benned. Elhagytál, mikor elhittem minden egyes szavad. Gyermeki naivsággal figyeltem az utolsó vesszőt is amit írtál. Olyan szerelemmel szeretlek ami szinte biztos, csak egyszer adatik meg az embernek az életben.... Már ha megadatik egyáltalán ez a kiváltság. Te nem érzed? Vagy csak nem akarod tudomásul venni?! Azt reméltem sejted. Talán vállalnám... Szerencsés vagyok! Nagyon rég azt hittem, hogy megtanultam félretenni azt, hogy szeretlek... Pedig csak most érzem, igazán. Bárcsak tudnád.
Nézem a képedet,  eszembe jut ahogy a nevemet mondod, ahogy hozzámérsz, ahogy beszélsz, ahogy eszel, aztán az is hogy nem vettél komolyan... Jól tudom, a szavaim soha nem értek célba. Nézem tovább a képet...megsimogatom az arcodat,  de aztán úgy kapom el az ujjamat róla mintha legalább megperzselte volna a pokol tüze. Képzeld vannak emlékeim, veled. Te fel tudsz idézni valamit kettőnkről? Nevetek... Boldog vagyok, mert szeretlek és egy lehetetlen pillanatig elhiszem hogy érted élek. Aztán végiggurul egy könnycsepp az arcomon. Bárcsak láthatnád a gyengeségemet. Bárcsak tudnád hogy nem akarok játszani tovább. Előtted szeretnék állni és sírni... Sírni amíg meg nem szűnik a fájdalom.
Furcsán érzem magam. Talán szédülök is. Egy ideje már nem alszom jól. Félek az éjszakától mert nem vagy itt, rettegek mert álmomban sem láthatlak. 
Változnak a dolgok. Egyik napról a másikra te is, és én most nem értelek. Hogyan is érthetnélek...
Éjszaka van, egyedül vagyok de már nem félek szembenézni a hajnallal, nem félek egyedül maradni a gondolataimmal. Nem félek a csendtől, pedig ugyanúgy üvölt tovább. Egyedül vagyok, de így legalább kicsit belehalhatok. 
Mielőtt elalszom, elképzelem ahogy megfogom a kezed. Újabb kép villan be. Látom ahogy rám nézel az utolsó találkozásunkkor. Nem kérdeztem mi a baj, de láttam hogy szomorú a tekinteted. Nem tudod mennyire fáj... Ezért voltál itt ugye?! Segítettél kergetni az álmomat, most pedig eltűntél mintha sohasem léteztél volna. Itthagytad a hangod, a mosolyod, a kék szemed...a nyughatatlanságod, a makacsságod, a humorod, a kitartásod és itthagytad nekem azokat az őrült pillanatokat. Itthagytad a kezed a vállamon. Vajon most is álmodom?