Látom magam előtt a képet, ahogy a két tenyerem megtelik vízzel. Nem szorítom össze, csak hagyom had éljen parányi kis tengerként ujjaim között a víz. Had éljen szabadon. Tudom, ha túl erősen akarom, ha behajlítanám az ujjaimat, minden egyes édes cseppje menekülne. Valahogy így volt ez az én szerelmemmel is. Amíg csak tartottam a tenyeremben, szinte az égig emeltem, de amint vigyáztam, óvtam, és szeretni mertem úgy igazán, egyre inkább kifolyt a kezeim közül. Persze tudom hogy nem az igazi volt, mert az igazi nem fut el ha nekem "szerethetnékem" támad.... Fuss csak, de többé ne hozzám szaladj.! 

Mindenre csak akkor jöttem rá, mikor a gyerekekkel játszottam a kertben, locsoltuk a vizet. Én pedig levontam a tanulságot, - soha ne szorítsd túl erősen. Azóta eltelt pár nap, tudom hogy ott, akkor, abban a pillanatban jó úton indultam el, és most csak az a dolgom, hogy megyek tovább, tiszta szívvel. Ma már tudom, nem szabad félni, mert a fájdalmat is előbb- utóbb, de biztosan elnyeli az idő. Amolyan egyszer volt, hol nem volt érzés, amiről nemrég csak álmodni mertem. Most viszont napok és hosszú éjszakák teltek el úgy hogy kerestem a fájdalmat, a sajgó szívemet, és az ostort amivel csapkodhatom magam, még a nem létező hibáimért is. De sehol semmi, nincs semmi ami fájdalmat okozhat, senki aki összetörné a szívemet. Egyszerűen csak, köszönöm, jól vagyok!

Itt ülök, megkönnyebbülten, bilincs és láncok nélkül. Nem a szerelem börtönéből szabadultam, inkább saját magam korlátoztam a szabadságomat... Persze, mert sokkal könnyebb áldozatként, a hattyú halálát eljátszva húzni az időt.... De miért? Értelmetlen, csak a saját időmet raboltam, de a végkifejlett ugyan az. Megszabadultam a korlátaimtól, elengedtem a nem létező szerelmet, a férfit, aki valószínűleg inkább csak egy álomkép. Az álomképpel együtt tovatűnt a félelem, a gyengeség is, és most erősebb vagyok mint valaha. 

Furcsa fél évet hagytam a hátam mögött, sok nevetéssel, még több könnycseppel. Aggodalommal és kérdéssel teli napokat, szótlan órákat és átmélázott éjszakákat. Forró üzeneteket, égető csókokat, de most elmondhatom hogy az összetört szívemet is otthagytam, Neked. A Tiéd, nekem már nincs rá szükségem!

A múlt vagy, lábujjhegyen osontál ki az életemből, és én észre sem vettem a hiányodat, mert ami nincs az nem is fájhat...