Dönteni lehet jól vagy rosszul... ezt gondoltam sokáig. Aztán magamba sulykoltam, hogy akárhogy is döntök, a legjobb döntést hozom. Most egyáltalán nem vagyok biztos benne. Döntöttem, már nem egyszer, majd számtalanszor meg is bántam. Fejlődnöm kell, tanulni. Elhitettem magammal hogy emiatt sodródom mindig ugyanoda. Vissza a semmibe. 

Most is itt vagyok. Nincs itt más, csak én a gondolataimmal, az érzéseimmel. Vannak régiek, és újak. Küzdök. Olyan mint mikor érte harcoltam, de ellene. Nem nyerhetek. Végeláthatatlan most az egész. Nem tudom hol vagyok, nem tudom ki vagyok. 

Nincs itt semmi! Sötét van, de mégsem félek. Csend honol, mintha betolakodó lennék egy távoli helyen. Olyan más ez a világ. Nem zöldülnek a fák, nincs mező színes virágokkal, napsütés vagy boldogság, sem nyugalom. Üres, még csak a világ távoli zaját sem hallom. Egyedül vagyok, itt ahová taszítottam magam. Vágyom a madárcsicsergésre, de csak a néma csend hasít belém. Szinte a bőrömön érzem a jéghideg pengéjét. Nem félek hogy elragad, mert tudom hogy én irányítom. Nem bánthat, csak ha hagyom. Magamat adom. Neki megadom magam! 

Honnan jöttem? Ki vagyok? Csak halvány emlékeim vannak róla. De találtam egy tükröt, remélem segít. Nem egy torz tükör ami láttatja a szépet ha úgy kívánod. Ha belenézel, kegyetlenül az arcodba csapja az igazságot, felfedi hogy ki vagy. Királylány, vagy szeretetkoldus? Egyre megy. Mindenki járt itt, aki szeretett már életében. De ki vagyok én? Ülök, és érzem hogy elsápad az arcom, könnyes a szemem. A könnycseppek forró lávaként gurulnak végig a jéghideg arcomon, és beleégnek a lelkembe. Örökre! Minden egyes csepp tüzes vassal teszi le a névjegyét, nehogy valaha is elfelejtsem. Reszketek. Valami nincs rendben. Elvesztem! Elvesztem, én, a lány, a szerelmed, az őrangyalod. Nem találom az utat vissza hozzád.. talán ha magamat meglelem... Talán már késő, talán sosem lesz késő... Legyőzöm magam.

Zajt hallok. Ritmusos lüktetést... Nagyon távoli, de egyre közelebb van, szinte már érzem. Lassan az ereim újra megtelnek vérrel. Csak bámulok a tükörbe, és távolodik a fájó sötétség. Démonaim nem hagynak el, még erősebben szorítják a torkomhoz a kést. Most még riadtabb vagyok. Ismerem lelkem legmélyebb zugát, a legsötétebbet, a legtávolabbit, ahol a legnagyobb bűn hogy Téged szeretlek.

Megcsörren a telefon, visszarepít a kevésbé sem fájó valóságba, ahol a vonal másik végén vársz rám. Álmodom tovább? Még egyszer belenézek a tükörbe, és azt kívánom, bárcsak látnád amit én. Bárcsak elvesznél te is a szemeimben. Bárcsak megmutathatnám neked amit a tükörben láttam. Nézz a szemembe, láss a lelkembe, és láthatod azt is ami láthatatlan! Nem várlak tovább!

fotó: szabadonebredok.info