Kattog, zakatol...mindig. Nem lehet kikapcsolni...
Az agyunk...a lelkünk... folyamatosan viaskodnak.
Ez lehet az első jel, hogy valami nem úgy működik, ahogy kellene... ahogy szeretnénk? De kinek higgyünk? Ki mond igazat? Az agyunk, a szívünk, a lelkünk?
"Utálom mikor idiótának tűnök miattad!"
fotó:pinterest
A szívem azt sulykolja, hogy nagyon rossz úton járok, de közben jön a realista agyam, aki a lelkiismeretemmel karöltve azt mondja hogy lehet rossz az út, de ez biztonságos. Viszont mindenhol azt sulykolják az emberbe, hogy a komfort zónán kívül kezdődik az élet.
De hogy is van ez? Mindig kint kell lenni? Vagy elég ha csak egyszer és akkor átalakul ez a zóna? És ahhoz hogy lépni tudjak, honnan lehet erőt meríteni? Hogyan kell megőrülni az induláshoz? Vagy csak ha már kész terved van a változás utáni időre, akkor szabad? De akkor az nem is őrültség... vagy igen? Vagy terv nélkül induljak és az elhatározás után jön majd magától a megoldás, jönnek a lehetőségek? Az elhatározás a legfontosabb? Vagy a hit?
A terv kész van... tudom mit szeretnék és hogyan szeretném. Az első lépés az, ami még hiányzik... várjak rá, hogy majd jönnek a jelek, hogy mikor és hogyan? Vagy a jelek is megvannak csak nem veszek róla tudomást? Vagy agyaljak rajta tovább? Bár az eddig sem segített... a kattogás, a zakatolás...
Csak azt tudom, hogy belülről szétmar, felőröl, fojtogat....
