Jó ideje nem írtam már, talán vártam az ihletet, vagy valami törést. Mert ilyenkor mindig jobban megy. Talán meg kellene próbálnom akkor is, mikor minden "happy". De valahogy jobban tudok írni mikor a lelkemet sanyargathatom közben.

Szóval eltelt jó idő, tele boldogsággal, szomorúsággal, és tömény harccal. Biztosan mind tudjátok, milyen százszor, vagy akár ezeszer is túllépni magatokon, átlépni a saját határaitokat, egészen addig amíg azt érzitek hogy nincs tovább. Erőn felül teljesítettem nagyon sokáig, úgy érzem. És most kicsit feladtam, szomorú a szívem, sajog a lelkem.

Az élet iroikus. Vagy inkább tragikomédia, már nem tudom. De azt azonban tapasztaltam, ha az életünk az egyik fronton rendben van, az szinte 100%, hogy az összes többi része romokban hever. Szóval..... legalább vagy egy tök jó munkám, amit szeretek. Az érzelmi életem meg valahol megrekedt. Ki tudja hol, talán a régi sebekből nem sikerült kigyógyulni, és magammal hordozom a hegeket amik minden egyes szerelmes pillantással felszakadnak, és csak egyre vastagabbá válnak, be nem gyógyulhatnak sohasem. Nem tűnhetnek el. Olvastam egy idézetet, talán indiai ha jól emlékszem, és pontosan felidézni sem tudom sajnos, de arról szólt, hogy ha egy váza eltörik, azt megjavítják. A repedéseket arannyal vonják be, így illesztik össze a darabokat, és ezen darabok igazi értéke éppen ezekben a "hibákban" rejlenek. Mert történetük van. Mindannyiunknak története van. Nekem Te vagy a történetem. A fájdalom, a csalódás, a bánat és öröm hatására válunk azzá amik vagyunk, Leszünk azok akik közvetlen és nyitott emberek, vagy éppen zárkózott vándor lelkek. Egy biztos, mindig fel kell állnunk, mindig van tovább, és minden lélegzetvételünkkel harcolnunk kell azért amit szeretünk. Mindenért, bárkiért. Had fájjon, ez így van rendjén. Nos, ez az ami nekem pillanatnyilag nem megy. Atomjaira hullott minden, legfőképpen én estem szét. Nem látom a holnapot, csak azt tudom, hogy ha eljön a reggel, meg kell próbálnom hálásnak lenni azért hogy kinyitottam a szemem, az új napért. Ilyenkor mondják, hogy új nap, új remények. Hát köszönöm szépen, ha tehetném én nem igen kérnék belőle, de ez sem kívánságműsor. Magamnak köszönhetem, hiszen büntettem valakit más hibáiért, nem tudtam szeretni magam, de csodálkozva pillogtam hogy vajon akkor miért nem szeret engem, hiszen én neki adnám az életem, gondolkodás nélkül. Hát ezért. És mert soha nem értettem meg, hogy megérdemlem őt, görcsösen ragaszkodtam, kapaszkodtam mert rettegtem attól hogy egyszer csak elillan, mintha meg sem történt volna. Féltem hogy neki nem marad belőlem semmi ami hiányozna, hogy nem köt össze az a láthatatlan fonal többé. Azt hittem végre nem valaki szemének, hanem szívének kell tetszenem. Hát most kő keményen így jártam, nem kellek, nem vagyok elég. Hiányzik belőlem valami. Legalább tudom hogy harcos vagyok, mert mindent megtettem, vagy még annál is többet.  És ahogy neki mondtam, lehet nem csináltam jól de legalább igazi volt! 

Szóval ittmaradtam egyedül, ronggyá nézett Bridget Jones-al, és ma megígértem hogy nem is létezem. Nem könnyű nem létezni. Bár láthatatlan lehetnék. Nem azért hogy lopott csókot leheljek a homlokodra és utánad lopózzak, csak szeretnék eltűnni, nem szeretném érezni hogy élek. Mert meghaltam. De csak adig míg újra el nem jössz, és mint Csipkerózsikát a herceg, fel nem ébresztesz a rémálmomból... Mert én várni fogok. Egészen addig, amíg nem nézhetek a szemébe, és nem mondhatom el hogy Ő a Mindenem. És onnantól kezdve ökökké, minden nap, amikor csak tehetem elmondom majd hogy nélküle nem létezem...