Legfeljebb nem vesszük észre, vagy nem tudatosul bennünk, hogy azt kértük, amit kaptunk, vagy hogy igazából azt kapjuk, amit kértünk!
Nem, ez nem egy újabb, hogyan kérjünk az univerzumtól gyorstalpaló lesz…

Én a minap eszméltem rá, hogy univerzum mennyire jó fej! Az utóbbi másfél évben szingliként éltem, illetve több olyan kapcsolatban voltam, melyek nem az én javamat szolgálták. Nem nevezném őket a szó klasszikus értelmében vett kapcsolatnak, mindegyiknek voltak jó oldalai és rosszak, melyekre így visszagondolva azt mondom, hogy hihetetlen, hogy akkor, ott ezekről nem vettem tudomást. És itt nem csak párkapcsolatra gondolok, hanem mindenféle emberi kapcsolatra.

Lehet, hogy sokszor érezzük úgy, hogy sokat kell várni egy dologra, ami igaz is lehet. De minden akkor jön, amikor készen állunk a befogadására és ha jön, akkor lehet, hogy szinte mindent megold egyben!

Az elmúlt években sokat foglalkoztam ezoterikus dolgokkal, de idén feladtam. Valószínűleg azért, mert úgy éreztem, hogy nekem nem jönnek be, amit mások több száz oldalon tudnak ecsetelni, hogy mennyire egyszerű és mennyire gyors. Én viaskodom magammal folyamatosan, mert szeretném hinni, hogy működik, de valahogy mégsem hiszem, mert nem érzem az eredményt! És itt a baj! Pedig, ahogy a mostani példám is bizonyítja, igenis hinni kell benne és cselekedni!

Cselekvés, fontos szó! Én anno úgy gondoltam, hogy mindent jól kigondolok, aztán majd úgy elém repül minden. Lehet ezért nem sikerültek a dolgok? J De természetesen nem így működik! Sok munka, odafigyelés, önismeret kell és persze az, hogy felismerd az univerzum eléd küldött jeleit.

Idén nagy változásokon mentem keresztül és ezáltal az életem is megváltozott. Kaptam egy olyan személyt az életembe, aki KELLETT!!! Miután megismertem és vívódtam, egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy óóóó hát ezért és ezért kaptam én őt!!! Ő kellett életem azon szakaszában, hogy bizonyos dolgokon túllépjek, végre elintézzem, lezárjam és minden tekintetben átszervezzem azt, amit már régen kellett volna, csak homokba dugott fejjel nehéz volt.

Persze felteheti a kérdést az, aki esetleg egy agresszív, egy alkoholista, egy kicsapongó embert vonz be az életébe, hogy neki vajon arra miért volt szüksége? Oka annak is van.
Velem is megesett, hogy teljesen hitetlenül álltam afelett a tény felett, hogy milyen jól alakul az életem (mert ugye belénk van nevelve, hogy nekünk úgyse lehet jó), szóval annyit hitetlenkedtem mígnem jött valaki, aki „megoldotta”, hogy visszatérjen az életem a régi, sikertelen, megszokott kerékvágásába és jó pár év után, ugyanazokkal a problémákkal kelljen megküzdenem, mint annak előtte.

Ha végig gondoljuk, ha szánunk magunkra időt és ismerjük is magunkat elég jól, akkor átgondolva a korábbi történéseket rájöhetünk, hogy igen, valóban mi akartuk, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy.
Hihetetlen ugye? Miért akarna az ember magának rosszat, szenvedést? Nem feltétlenül ezeket szeretné, csak valamivel igazolni kell azt, amit a múltban „kaptunk” a családunktól! Mert igenis sokat számít, hogy az ember mit hall, lát és tapasztal otthon, miközben felnő.
Ezen kellene kicsit túllépni és elhinni, hogy nem kell cipelnünk őseink terheit!
Hinni kell… elsősorban saját magunkban!

Látom magam előtt a képet, ahogy a két tenyerem megtelik vízzel. Nem szorítom össze, csak hagyom had éljen parányi kis tengerként ujjaim között a víz. Had éljen szabadon. Tudom, ha túl erősen akarom, ha behajlítanám az ujjaimat, minden egyes édes cseppje menekülne. Valahogy így volt ez az én szerelmemmel is. Amíg csak tartottam a tenyeremben, szinte az égig emeltem, de amint vigyáztam, óvtam, és szeretni mertem úgy igazán, egyre inkább kifolyt a kezeim közül. Persze tudom hogy nem az igazi volt, mert az igazi nem fut el ha nekem "szerethetnékem" támad.... Fuss csak, de többé ne hozzám szaladj.! 

Mindenre csak akkor jöttem rá, mikor a gyerekekkel játszottam a kertben, locsoltuk a vizet. Én pedig levontam a tanulságot, - soha ne szorítsd túl erősen. Azóta eltelt pár nap, tudom hogy ott, akkor, abban a pillanatban jó úton indultam el, és most csak az a dolgom, hogy megyek tovább, tiszta szívvel. Ma már tudom, nem szabad félni, mert a fájdalmat is előbb- utóbb, de biztosan elnyeli az idő. Amolyan egyszer volt, hol nem volt érzés, amiről nemrég csak álmodni mertem. Most viszont napok és hosszú éjszakák teltek el úgy hogy kerestem a fájdalmat, a sajgó szívemet, és az ostort amivel csapkodhatom magam, még a nem létező hibáimért is. De sehol semmi, nincs semmi ami fájdalmat okozhat, senki aki összetörné a szívemet. Egyszerűen csak, köszönöm, jól vagyok!

Itt ülök, megkönnyebbülten, bilincs és láncok nélkül. Nem a szerelem börtönéből szabadultam, inkább saját magam korlátoztam a szabadságomat... Persze, mert sokkal könnyebb áldozatként, a hattyú halálát eljátszva húzni az időt.... De miért? Értelmetlen, csak a saját időmet raboltam, de a végkifejlett ugyan az. Megszabadultam a korlátaimtól, elengedtem a nem létező szerelmet, a férfit, aki valószínűleg inkább csak egy álomkép. Az álomképpel együtt tovatűnt a félelem, a gyengeség is, és most erősebb vagyok mint valaha. 

Furcsa fél évet hagytam a hátam mögött, sok nevetéssel, még több könnycseppel. Aggodalommal és kérdéssel teli napokat, szótlan órákat és átmélázott éjszakákat. Forró üzeneteket, égető csókokat, de most elmondhatom hogy az összetört szívemet is otthagytam, Neked. A Tiéd, nekem már nincs rá szükségem!

A múlt vagy, lábujjhegyen osontál ki az életemből, és én észre sem vettem a hiányodat, mert ami nincs az nem is fájhat...

Most a kezedbe kapod a boldogság receptjét, megmutatja neked a szerző, hogy hogyan lehetsz boldog, felszabadult, az igazi titok tárul eléd, vagy inkább nincs is titok, bármit elérhetsz…

Ilyen és ehhez hasonló bevezetővel indul nagyon sok könyv. Te is olvastál már ilyeneket? Huhh, én nagyon sokat. Azt hiszem könyvtárat is nyithatnék, vagy ha eladnám szép kis summa ütné a markomat! Mikor folyton rendeltem az újabb és újabb könyveket, anyukám is furcsán nézett rám, hogy ennyi könyv után, már szabad, boldog, nádszálvékony, milliomosnak kellene lennem. Akkor ezzel ott megbántott, hogy miért vonja kétségbe, hogy működnek a könyvben olvasottak és elmondtam neki, hogy valahogy úgy érzem, hogy kapaszkodót nyújtanak és ha ez se lenne, akkor már nem is tudom hol lennék. Holott valóban, annyi titkot, tanácsot, „hogyancsináld” könyvet olvastam, hogy nem itt kellene tartanom. (szó se róla nem panaszkodom, de ezt majd később). Bennem van a hiba, miattam nem működik, rosszul csinálok valamit? Holott azt írják, hogy nem nagyon tudod rosszul csinálni, csak csinálni kell. Na ez az.. de mit??? Azt nagyon egyik sem írja le!!!
Viszont azt észrevettem, hogy mindegyik könyv, amit eddig olvastam úgy kezdődött, hogy a szerző depressziós volt, vagy beteg, vagy épp mindenét elveszítette, vagy bántották, vagy kirúgták, vagy nem is tudom… lehet itt a baj, hogy nem vagyok teljesen a béka feneke alatt???
Meg ugye a sok könyv olvasása közben eszembe ötlött az is, hogy ők azért élnek ilyen gondtalan szabad életet, merthogy megvannak a könyvek, eladták őket, előadásokra járnak, amiből persze van bevételük, amitől lehet boldog szabad életet élni. Tudom, hogy a pénz nem boldogít, de valljuk be…nagyban hozzájárul azért ;)

Tudom, tudom, mondhatjátok, hogy adjak ki én is egy könyvet és uzsgyi! Jaja igyekszem! ;) Csak néha az az érzésem, hogy tényleg csak az a lényeg, hogy kiadják a könyvet és jöhetnek a jogdíjak.

Szerintetek? Ti hogy vagytok ezzel?

Jó, jó… nem mondom, hogy nem kaptam, nem tanultam belőlük semmit! Sőt, nagyon is sok mindent tanultam és ha nincsenek, akkor lehet nem jutok el oda, ahol most vagyok. Hálás vagyok a jelenlegi életemért, az útért, amelyen járok, hogy haladok és tudom, hogy hova szeretnék eljutni!
A sok olvasás közben, vagyis ez év végén megvilágosodtam! Bár azt hiszem eddig is tudtam, csak bíztam a csodában, hogy majd minden magától helyre rázódik és nekem csak a számat kell kinyitnom a sült galambért! J
Történt ugyanis, hogy a szilvesztert otthon töltöttem és online végigbeszélgettem barátnőmmel. Szingliként, egy viszonzatlan szerelembe süppedve töltöttem az elmúlt egy- másfél évet. Közben a munkahelyen sem úgy alakultak a dolgok, ahogy. Na most ezen a szilveszter éjszakán lett minden világos. Nem szeretem a szilveszteri bulikat, de számomra a szent este és a szilveszter este varázslatosak! Ott, akkor jöttem rá, amit sok könyv is megír, hogy ha akarsz valamit, akkor tenned kell érte és hogy ha valami újat szeretnél az életedbe, akkor el kell engedni a régi kötöttségeket!

Eljutottam már arra a szintre önismeret és az életem terén, hogy ezt képes voltam meglépni. Juhuuuu akkor mégis működik, amit a sok- sok könyv ír? Teljesen feltöltődve, boldogan vágtam bele az új évbe, ahol a sikerek érkeztek is. De aztán jött a kisördög, az ego, a dög, ahogy mi hívjuk, aki mindig elkezd piszkálódni, amitől az ember fia/ lánya ismét rosszul érzi magát! Na, ilyenkor kellene megint egy kis segítség. amit viszont továbbra sem találok a könyvekben! Valakinek valami tippje?

Szóval hogyan lehet, hogy ha egyszer beindul a pozitív széria, akkor ne jöjjön a negatív? Hogy elhiggyük hogy működik. úgy igazán?
Jó lenne, hétköznapi emberek történeteit is meghallgatni a témában, akik még nem adtak ki könyvet és nem járnak előadásokat tartani.

Valaki esetleg? :)

Sokszor olvasni arról, hogy hogyan éld át a szakítást, hogyan éld meg valaminek vagy valakinek az elveszítését. De mi van a másik oldallal? Amennyiben jön a boldogság, a szeretet, szerelem, törődés. Be tudod fogadni? Gondolkodj el rajta egy kicsit. Igen? Akkor szerencsés vagy! Sokan vannak ugyanis, akik nem képesek erre. Nem hiszik el, hogy szerethetőek, hogy van, akinek ők jelentik a mindent, akivel lehet és szeretnének törődni. Hihetetlennek hangzik, ugye? Pedig így van. és még ők sem tudják magukról mindig…

Lehet legyinteni, hogy és akkor mi van? Majd túllép rajta az ember, könnyen be lehet ezt fogadni, mit befolyásolhat ez? Mindent! Az ember hozzáállását saját magához, a párjához, a környezetéhez!
Én azt vallom, hogy az ember hangulata, rezgése befolyásolja a környezetét, hogy mi hat rá, kivel találkozik, hogy beszélnek vele, hogy viszonyulnak hozzá. Mindennek az alfája és omegája, hogy az ember éppen jóban van magával, vagy nincs!

Általában (saját tapasztalat) azok az emberek, akik nem hiszik el, hogy szerethető lények, az életük folyamán valamilyen traumát szenvedtek el, vagy csak olyan környezetben nőttek fel, ahol ezek a dolgok nem természetesek. Ezért frusztráltak, gátak vannak bennük, amit nagyon nehéz feloldani! Hiába mondod, hiába bizonyítod minden nap, kétségek gyötrik a másik felet. Ez pedig konfliktus forrás. Mint tudjuk, a nők nagy kombinatorikák, bár meggyőződésem, hogy a pasik is tudnak agyalni rendesen és olyan összefüggéseket találni, amik nem is léteznek. Sokszor alaptalanok a felvetések, csak azért fordul meg a fejünkben, mert magunkban nem vagyunk biztosak!

Miért van az, hogy nem tudjuk megélni a jót? Hogy ha valami rossz történik elkönyveljük, hogy ennek „így kell lennie”, de ha valami jó történik, abban kételkedünk?
Mindig ott van a kisördög, hogy ez tényleg igaz? Elhihetem, hogy velem is jó történik és jól érezhetem magam? Hovatovább boldognak érezhetem magam? Vagy, hogy nem merek boldog lenni, mert utána úgyis csak rossz jön és ahogy az öregek szokták mondani, meglesz még ennek a böjtje!

Ne féljünk, merjük ezt is megélni, mint mindent! Merjünk boldogok lenni, ne csak a rosszakba tudjuk beleélni magunkat teljesen! Tudom, hogy nehéz váltani, de legalább meg kell próbálni! Veszítenivaló nincs, csak tapasztalat szerzés, jó esetben boldogság a jutalmunk! Mert ha nem így állunk hozzá, nem biztos, hogy észrevesszük azt az egyet, amit nekünk szánt az élet.

Dönteni lehet jól vagy rosszul... ezt gondoltam sokáig. Aztán magamba sulykoltam, hogy akárhogy is döntök, a legjobb döntést hozom. Most egyáltalán nem vagyok biztos benne. Döntöttem, már nem egyszer, majd számtalanszor meg is bántam. Fejlődnöm kell, tanulni. Elhitettem magammal hogy emiatt sodródom mindig ugyanoda. Vissza a semmibe. 

Most is itt vagyok. Nincs itt más, csak én a gondolataimmal, az érzéseimmel. Vannak régiek, és újak. Küzdök. Olyan mint mikor érte harcoltam, de ellene. Nem nyerhetek. Végeláthatatlan most az egész. Nem tudom hol vagyok, nem tudom ki vagyok. 

Nincs itt semmi! Sötét van, de mégsem félek. Csend honol, mintha betolakodó lennék egy távoli helyen. Olyan más ez a világ. Nem zöldülnek a fák, nincs mező színes virágokkal, napsütés vagy boldogság, sem nyugalom. Üres, még csak a világ távoli zaját sem hallom. Egyedül vagyok, itt ahová taszítottam magam. Vágyom a madárcsicsergésre, de csak a néma csend hasít belém. Szinte a bőrömön érzem a jéghideg pengéjét. Nem félek hogy elragad, mert tudom hogy én irányítom. Nem bánthat, csak ha hagyom. Magamat adom. Neki megadom magam! 

Honnan jöttem? Ki vagyok? Csak halvány emlékeim vannak róla. De találtam egy tükröt, remélem segít. Nem egy torz tükör ami láttatja a szépet ha úgy kívánod. Ha belenézel, kegyetlenül az arcodba csapja az igazságot, felfedi hogy ki vagy. Királylány, vagy szeretetkoldus? Egyre megy. Mindenki járt itt, aki szeretett már életében. De ki vagyok én? Ülök, és érzem hogy elsápad az arcom, könnyes a szemem. A könnycseppek forró lávaként gurulnak végig a jéghideg arcomon, és beleégnek a lelkembe. Örökre! Minden egyes csepp tüzes vassal teszi le a névjegyét, nehogy valaha is elfelejtsem. Reszketek. Valami nincs rendben. Elvesztem! Elvesztem, én, a lány, a szerelmed, az őrangyalod. Nem találom az utat vissza hozzád.. talán ha magamat meglelem... Talán már késő, talán sosem lesz késő... Legyőzöm magam.

Zajt hallok. Ritmusos lüktetést... Nagyon távoli, de egyre közelebb van, szinte már érzem. Lassan az ereim újra megtelnek vérrel. Csak bámulok a tükörbe, és távolodik a fájó sötétség. Démonaim nem hagynak el, még erősebben szorítják a torkomhoz a kést. Most még riadtabb vagyok. Ismerem lelkem legmélyebb zugát, a legsötétebbet, a legtávolabbit, ahol a legnagyobb bűn hogy Téged szeretlek.

Megcsörren a telefon, visszarepít a kevésbé sem fájó valóságba, ahol a vonal másik végén vársz rám. Álmodom tovább? Még egyszer belenézek a tükörbe, és azt kívánom, bárcsak látnád amit én. Bárcsak elvesznél te is a szemeimben. Bárcsak megmutathatnám neked amit a tükörben láttam. Nézz a szemembe, láss a lelkembe, és láthatod azt is ami láthatatlan! Nem várlak tovább!

fotó: szabadonebredok.info

Napok óta próbálsz dűlőre jutni,  éjszakákon át csak nézed a plafont. Meredsz a sötétségbe. Hova jutottál? Titkon várod hogy fájdalmad elnyelje az idő,  mert mindenhol abba a közhelybe ütközöl hogy az idő gyógyír. Néha talán már el is hiszed hogy így lesz... Elmúlik. Mégis minden nap elölről kezded. Felépíted magad, mosolyt rajzolsz az arcodra, és felépíted a hazugságot is, hogy minden rendben lesz. Lassan ezt is elhiszed. Ott állsz a szakadék szélén és nem tudod hogy előre lépj, vagy hátra. Lezuhansz vagy feladod magad újra.?! Néha jobb lenne zuhanni, mert leperegne előtted minden és talán választ kapnál a kérdésedre: Mit akarsz? Folytatni a végtelennek tűnő harcot,  amit egyedül vívsz meg, és nap mint nap sanyargatni magad a szívedből nem múló szerelem miatt. Vagy azt mondod állj! Vége!  Kimondod hogy ég veled, és magad mögött hagyod azt amiről még mindig azt érzed, érted született csoda. Minden nap meg akarsz halni egy kicsit és folytatod az önsanyargatást amíg csak erőd engedi? Vigyázz!  Erősebb vagy mint gondolnád, úgy emészt majd fel hogy észre sem veszed, megsemmisültél! Esetleg ma összeomlasz, holnap felkelsz és folytatod tovább az életed? Elképzelni sem tudod most, pedig hidd el nyakig benne vagy..

Döntés. Megrémít a szó. Kemény, határozott és rideg. Amilyennek egy rosszabb napon öt is látod. Gyáva vagy mert nem tudsz dönteni. Félsz, reszketsz, a gondolattól is összeszorul a gyomrod hogy megint túl kell lépned magadon, hogy fejlődnöd kell. Azokat a dolgokat kell tenned amiknek világ életedben ellenálltál, és ez a legnehezebb. Kemény munka.... De legalább ezen elmélázol. Azon hogy nem látod többé,  hamar átsiklasz mert lehetetlennek tűnik a gondolat. Elfeledteti a kacér pillantása, a játékossága, az ahogy akar téged. Ebből táplálkozol, tudom. Tudom, és féltelek. Ma azt mondod megpróbálom, de holnap már nem érdekel, aztán tenni akarsz, utána sodródni majd csak várni. Közben kihagyod a perzselő szerelmet, a titkos légyottokat, a boldogságot, a lopott pillantásokat. Amíg te egyhelyben toporogsz elmegy melletted az élet az összes örömével együtt, és még csak meg sem simogat....  Hagy, had sajnáld magad. Ő nem kényszerít arra hogy élj, ahogy arra sem hogy remélj.  Hagyja hogy bejárd a saját utad. Nem ránt vissza ha rossz úton jársz. Ő csak békénhagy míg te álmodod az életet. De ha felébredsz, ott lesz. Belekapaszkodhatsz,  és ő majd elrepít olyan magasra amilyenről álmodni sem mertél.

Létezik egyáltalán rossz út.!? Mindegyik ugyanoda vezet. Az egyik csalóka, ideig óráig boldogságot hazudik, a másik gyötrő, hosszú de a végére sokkal bölcsebb leszel. Legalábbis most ezt érzem. Bármit teszek a végkifejlett ugyanaz. De hidd el, nem fogod bánni a szerelmet, hiszen tudod hogy ő az aki örökké elkísér,  akinek mindig lesz hely a szívedben. De azt biztosan bánni fogod hogy nem tetted meg ezt a lépést előbb. Szeress, de ne felejts el élni, akkor sem ha azt hiszed nem tudnál nélküle. Persze hogy tudnál, hiszen most is azt teszed! Azt hiszem ideje megtanulni figyelmen kívül hagyni az érzéseidet. 

Akárhogy is döntesz fájni fog piszkosul. De egy valamit ne felejts el, bárhogy is határozol: Legfőbb szövetségesünk a türelem,  hiszen ő segít minket győzelemre...
Azt mondják minden a megfelelő időben jön el. Úgy tűnik én szenvedek tovább mert sem a vég, sem az új kezdet nem mozdul felém. Egy tapotatt sem. Pont úgy gyökerezett földbe a lábuk mint az enyém. Én sem bírok mozdulni, tovább szenvedek. Pedig nincs időm, a most a legjobb pillanat. Mégis még mindig itt állok a szakadék szélén...

kép: coffeemeetsbagel.com

Az első pillanatban tudtam, hogy szeretlek. Kitörölném mikor először hallottam a hangodat, elfelejteném az első találkozást, azt a mosolyt... Beleégett a tudatomba ahogy először néztél a szemembe. Most is látom, és ugyanúgy elveszek. 
Ez volt az amitől őszintén féltem, nem akartam rád figyelni mert azt hittem fájt már szeretni, mégis gyenge voltam sokáig ellenállni. El akartalak kergetni, de te nem hagytad. Tudtam, a vesztembe rohanok. A végzetem vagy, örökre. A szerelmem. Most tényleg fáj, az első perctől fogva szorítja a mellkasom. Ki akar szakadni belőlem ezernyi érzés és gondolat amitől nem szabadulhatok. Nem engedhetem el, hiszen már csak ez maradt. Valós fájdalmat érzek... Talán tényleg tud fájni a szív... bár meg még nem szakadt. Ahhoz neked kell megölnöd... Mert én képtelen vagyok... Még érzem hogy élek. 
Szeretnék rólad álmodni. Azért fohászkodtam, hogy legalább álmomban lássalak. Nem szólnék, nem érintenélek meg, csak csodálnálak. Gyönyörködnék úgy ahogy sohasem tehettem. Mindent megtennék amit eddig nem mertem... vagy csak néznek a szemedbe szerelmesen... Aztán felébredek és újra meghalok. Ma is. Nélküled.

Nem vagyok bölcs, nem lehetek igazságos, a józan eszem is cserben hagyott. Önző vagyok mert a lágy szellő simogatását is fenyegetésnek érzem... Helyettem érint téged! Kínoz, ő mindig csak épp megsebez.  Lassan akar elbánni velem... Te észre sem veszed. Mit látnál!? Egyik nap magamhoz húzlak mert a legcsodálatosabb dolog vagy, és mert nem tudsz olyan közel lenni hozzám hogy ne fájjon a hiányod. Aztán másnap épp ezért taszítalak el... Vihar dúl a lelkemben, azt hiszem elbizonytalanodtál, épp amikor én már kezdtem biztos lenni benned. Elhagytál, mikor elhittem minden egyes szavad. Gyermeki naivsággal figyeltem az utolsó vesszőt is amit írtál. Olyan szerelemmel szeretlek ami szinte biztos, csak egyszer adatik meg az embernek az életben.... Már ha megadatik egyáltalán ez a kiváltság. Te nem érzed? Vagy csak nem akarod tudomásul venni?! Azt reméltem sejted. Talán vállalnám... Szerencsés vagyok! Nagyon rég azt hittem, hogy megtanultam félretenni azt, hogy szeretlek... Pedig csak most érzem, igazán. Bárcsak tudnád.
Nézem a képedet,  eszembe jut ahogy a nevemet mondod, ahogy hozzámérsz, ahogy beszélsz, ahogy eszel, aztán az is hogy nem vettél komolyan... Jól tudom, a szavaim soha nem értek célba. Nézem tovább a képet...megsimogatom az arcodat,  de aztán úgy kapom el az ujjamat róla mintha legalább megperzselte volna a pokol tüze. Képzeld vannak emlékeim, veled. Te fel tudsz idézni valamit kettőnkről? Nevetek... Boldog vagyok, mert szeretlek és egy lehetetlen pillanatig elhiszem hogy érted élek. Aztán végiggurul egy könnycsepp az arcomon. Bárcsak láthatnád a gyengeségemet. Bárcsak tudnád hogy nem akarok játszani tovább. Előtted szeretnék állni és sírni... Sírni amíg meg nem szűnik a fájdalom.
Furcsán érzem magam. Talán szédülök is. Egy ideje már nem alszom jól. Félek az éjszakától mert nem vagy itt, rettegek mert álmomban sem láthatlak. 
Változnak a dolgok. Egyik napról a másikra te is, és én most nem értelek. Hogyan is érthetnélek...
Éjszaka van, egyedül vagyok de már nem félek szembenézni a hajnallal, nem félek egyedül maradni a gondolataimmal. Nem félek a csendtől, pedig ugyanúgy üvölt tovább. Egyedül vagyok, de így legalább kicsit belehalhatok. 
Mielőtt elalszom, elképzelem ahogy megfogom a kezed. Újabb kép villan be. Látom ahogy rám nézel az utolsó találkozásunkkor. Nem kérdeztem mi a baj, de láttam hogy szomorú a tekinteted. Nem tudod mennyire fáj... Ezért voltál itt ugye?! Segítettél kergetni az álmomat, most pedig eltűntél mintha sohasem léteztél volna. Itthagytad a hangod, a mosolyod, a kék szemed...a nyughatatlanságod, a makacsságod, a humorod, a kitartásod és itthagytad nekem azokat az őrült pillanatokat. Itthagytad a kezed a vállamon. Vajon most is álmodom? 

Van úgy hogy megvívod a saját harcaidat, de aztán ha megtanultad a leckét jobb ha továbblépsz. Nem harcolhatsz a végtelenségig... hiszen ellene küzdesz érte! Minden nap meghalsz egy kicsit. Ha eddig nem voltál sírós és érzékeny, most már biztosan az vagy. Fohászkodni is képes vagy egy könnycseppért csakhogy megkönnyebbüljön a szíved. Sajog a lelked de a könnyeid lassan elapadnak hidd el. Nem sírhatsz mindig hiszen az eső sem eshet örökké. Vége lesz! Vártál mert reménykedtél, kitartottal mert szerettél, hittél mert könnyebb volt mint szembenézni a fájó és rideg valósággal hogy nem kellesz. Gyáva voltál és most is az vagy mert úgy érzed összedőlt a világ. Pedig csak el kell kezdened élni. Igen nélküle. Most megriadtál mert azt is elfelejted hogy mindenkinél van jobb, van szebb és van kedvesebb. Nem csak nála,  nálad is ezért nincs most veled. De valakinek te jelented majd a világot, úgyhogy ne ess kétségbe. Ma elfogytál ebben, de holnap talán épp ebből tudsz erőt meríteni, holnap már újra érzed hogy élsz!

Most nem tudsz tükörbe nézni,  hiszen mindenért magadat okolod,  csak te lehetsz a hibás... Volt valaki az életemben,  aki bölcsebb mint gondoltam. Azt mondta egyszer, ha valami nem működik, nem biztos hogy te vagy a hibás. Sok idő telt el, de ma már tudom hogy igaza volt.  Mert hiába hoznád le a csillagokat, ha nem a te csillagaidra vágyik a másik. Nem a te hibád, nem te vagy kevés,  ő nem kész rád. Ezért nem szabad haragudnod rá, legyél inkább büszke rá hogy őt szeretted,  és legyél büszke az emberre akit faragott belőled.Mert tudod, kimondatlanul is... Sokat alakított rajtad. Ezért is lesz ezentúl mindig része az életednek. Ezért lesz a szíved legeldugottabb csücske csak az övé. Oda már nem férkőzhet be senki más. Miközben ezt írom, rád gondolok és arra milyen okos az ember ha más valaki szorul tanácsra. Pedig a magam butasága miatt is elmorzsoltam néhány könnycseppet és legalább annyira szenvedek most én is...magam miatt...
Rengeteget gondolkoztam azon aki vagyok, ami vagyok. Sok- sok szemszögből próbáltam magam elé tükröt tartani...nem tudtam milyennek látnak mások. Valójában ez sohasem is érdekelt, mert soha nem akartam másoknak megfelelni. De most mégis kíváncsi lettem, vajon hogyan láthat Ő.  Nem tudhatom a választ és nem is fogok választ kapni. Most azt kérdezem magamtól, vajon én hogy tekintenék magamra az ő helyében? Szeretem magam annyira hogy elvárhatnám tőle, hogy ő is szeressen engem? Hogy várhatnék szeretetet, szerelmet ha önmagamat sem szeretem eléggé? Ironikus hogy őt pedig önmagadnál is jobban szereted. Gondolkozol naphosszat hogyan csinálhatnád jól, miközben a másik nem is akart megismerni téged. Soha nem tett erőfeszítéseket érted, nem akar téged. És soha nem kockáztatott miattad. Neked mégis az jár a fejedben hogy benned van a hiba.

Por csúszott a gépezetbe, mókuskerékbe kerültél mert gyáva vagy továbblepni,  és gyenge vagy folytatni is. Én már tudom, hogy nem csak az ő életéből hiányzik valami hanem az enyémből is. De azt is tudom hogy nem ő az aki pótolhatatlan...Közhely hogy nem az az igazi akivel le tudjuk élni az életünket hanem az, aki nélkül nem. De tudod mit mondok neked?! Mindig ott lesz a mozdulataidban, a szavaiban mert részeddé vált. Van aki észre sem veszi.... De vagy így, vagy úgy mindig veled lesz. Talán nem úgy ahogy eddig,  mert nem lesz senki, aki az egyik kezével ad,  a másikkal elvesz. Nem úgy lesz része a mindennapoknak ahogy képzeled. Megkockáztatom nem úgy ahogy most kívülről látod az álboldog párokat, akiknek az ég világon semmi gondjuk. Legalábbis a világ felé nincs, közben meg keresnek valamit, félrekacsintgatnak, és becsapják még saját magukat is. Nemhiába, a szív igazi csavargó...

De Neked mélyebben lesz a részed, mert sokkal igazabb amit érzel mint a világunkban bármi. Színtiszta szeretet. Ha tetszik, hanem ez valakiben vagy benne él, vagy nem. Nem kell erőlködni, az megöli már csak a csíráját is. Ha nem bújt elő,  vagy időközben elhervadt, újat kell ültetni, de egy másik cserépbe, mert igazán érzékeny bölcső ez...

Ahogy az új blogom neve is mutatja, próbálok rávilágítani lelkünk ezerféle színére, és legbelsőbb bugyraiba is igyekszem eljutni. Jól tudom, ahány ember annyi lélek. Ötletem sincs, hogyan gondolkoztok ti, így saját fájdalmamat és boldogságomat tárom elétek, megmutatva én hogyan érzek vagy reagálok egy- egy pillanatban. Legtöbbször rosszul, mert én ilyen vagyok. De dogozom rajta, keményen, és úgy hogy közben ne veszítsem el teljesen önmagam...

Hónapok óta motoszkál a fejemben az, hogy nekifutok és leírom a gondolataimat, de csak mostanában tört meg a lelkem annyira hogy le tudjak ülni írni. Gyáva voltam szembenézni azzal hogy pár napig jól éreztem magam, nehéz elfogadnom azt hiszem a jót, így akkor fel sem merült bennem hogy ezt megosszam másokkal, még a naplómba sem tudtam leírni... 

Jól gondolod, hibáztam! Igyekeztem magam szívvel- lélekkel együtt odaadni valakinek. Valakinek aki már jóval ezelőtt sem becsült meg és valószínűvel ugyanúgy nem jelentek számára semmit mint jóval korábban. Most mégis felbukkant újra, és én elhittem hogy tudunk beszélgetni, elleni egymással, csak úgy megosztani a másikkal dolgokat. Elhittem hogy kedveskedhetek, mert nekem az milyen jól esik, nem gondolva arra hogy neki is szüksége van ugyan egy jó szóra, de nem biztos hogy én vagyok az akitől várja.... Pontosan én vagyok az, aki soha nem merte kimutatni amit érez. Inkább ezerszer megbántottam a másikat, minthogy egyszer kimutassam hogy igenis érzek valamit. Aztán jött Mr. Tökély - legalábbis számomra az volt. Nem indult komolynak, szórakoztam, ő is. Jól éreztük magunkat, aztán azt vettem észre egy kis nézeteltérés után hogy konganak a vészharangok. Elveszítem.... Akkor még nem értettem amit most pontosan jól tudok. Nem tudtam elveszíteni mert nem is volt az enyém. Nem szeretem ezt a szót, de nem tudom máshogy kifejezni azt a birtoklási vágyat amit éreztem. Minden kapcsolatomban meghagytam eddig a szabad teret a másiknak, mert jómagam is elvárom ugyanezt. Nem is ez a baj, hanem hogy megint tűzön- vízen keresztül ragaszkodni akartam. És most ez is fáj. Hogy képes lettem volna megint túllépni magamon 100-szor, vagy akár 1000-szer is. Tenni akartam, jól akartam csinálni, cserébe nem kaptam egy szabad órát sem a "kedves" drága idejéből. Nem baj. Ez is az én döntésem volt, ahogy az is hogy újra belemásztam, és hogy végre feláltam, megszívtam magam, és azt mondtam hogy bocsi de nem akarom ezt tovább. Most biztosan mosolyogsz, mennyire buta vagyok. De tudod mit! Én meg mertem tenni amit sokan nem.Talán te sem!? Kiálltam magamért és elhagytam azt ami nem visz előre.

A lelkem ezer- féle színben pompázik most. Vörös, vérzik a szívemmel együtt mert szeret... még most is. Csodás rózsaszínben úszik mert ugyanakkor boldog, mert tudja hogy vége lesz a fájdalom, az ürességnek is, és mert örül a sok leckének. Egészen sötét, fekete talán mert megannyiszor el kellett ismételni a tananyagot ahhoz hogy megértsem. Zöld, lila, sárga, kék......mint egy lélekszivárvány. És én ezen szállok most! Mert nem értem miért csinálunk mi nők saját magunkból bábut, mert fogalmam sincs hogy a szívünkre kell-e hallgatnunk aki soha nem csap be minket vagy eszünkre.....aki tolja az illúziót és az egót naphosszat, hiszen Ő a "megtestesült" racionalitás. Közben csak félelmet teremt és problémákat generál... Mert belegondolni is szörnyű, hogy nekünk nőknek, mindannyiunknak rész van abban, hogy benneteket kedves férfiak olyanná tettünk amilyenek vagytok, és amilyennek sohasem szerettünk volna látni titeket. Nektek nem kell harcolni, mert egy kacsintás és szétnyílnak a combok, egy ital és egy olyan nő mellett ébredtek akinek valószínűleg a nevét sem tudjátok, vagy ha tudjátok, holnapután biztosan nem emlékeztek rá. Titeket kell meghódítani mert az olyan jó a kis egótoknak. Imádjátok a játszmát és termelitek az olcsó nőket. Ti, mindannyian akik ilyenek vagytok, el kell hogy keserítselek benneteket... szar kapcsolatokban fogtok élni mert gyávák vagytok. Gyávák még ahhoz is beismerjétek, valami mocskosul hiányzik az életetekből. Ahogy a miénkből is, ezért kaparunk és akarunk ragaszkodni hozzátok mindenáron. Megfordultak a szerepek, de hiszek abban hogy még ebben a világban is lehetek NŐ.